ANITY @ BARBADOS XV.
ÉLET BARBADOSI MÓDRA
A helyiek jellemzően cukornádtermesztésből és turizmusból élnek, valamint rumot állítanak elő. Gyakorlatilag pedig mindenki mindenkinek a barátja. Elképesztően barátságosak, segítőkészek és emberségesek.
Csodáltam a decensen elegáns egyenruhába öltöztetett iskolás gyerekeket, akik még a nap végére sem koszolták össze az iskolánként különböző színű szoknyácskát és a minden esetben hófehér inget. Nekem nagyon tetszettek, olyan összetartozás szaga volt az uniformisosdinak.
Irigyeltem a suli után hazatérő tinédzsereket, akik a legnagyobb természetességgel ugranak le a partra szörfözni vagy a felnőtteket, akik vitorlás makett-hajójukkal élik meg felnőtt gyerekkorukat.
Mosolyogva néztem a parkban takarító asszony mormogását, aki éppen nyilván a majmokkal veszekedett.
Boldogan állapítottam meg, hogy márpedig a fontos dolgokra igenis van ideje az embereknek ezen a kicsiny szigeten, amellett, hogy elismerőleg könyveltem el, hogy keményen is tudnak dolgozni, persze csak ha akarnak.
Egyik este megismerkedtünk egy helyi sráccal, aki másnap meghívott magához vacsorázni minket. Curry-s csirkét csinált és hosszú órákon át mesélte az életét…élmény volt.
BAJAN WAY OF LIFE
Locals in Barbados mostly make their living from tourism and sugar cane, or rum production. And practically everybody is everybody’s friend. They are exremeley friendly, helpful and humane.
I adored the schoolboys and girls clothed in decently elegant uniforms, who didn’t mess their different colour skirt (school by school) but always white shirt even by the end of the day. I really liked it, the uniforms-wearing had some togetherness smell.
I envied the pupils returning home after school, who run to the beach to surf with absolute naturalism or the adults who lived their second childhood using their model ships.
I watched with a smile on my face the cleaning lady’s muttering, she must have been arguing with the monkeys.
I happily recognised that people do have time for the most importanrt things and besides I appreciatively acknowledged that they can work hard, also, but only if they really want.
One evening we met a local guy who invited us to dinner for the next day. He cooked chicken curry and told us the story of his life for ours, it was a real experience.
