Csak végig, a sárga köves úton…

ami esetemben piros, mégis tökéletesen passzol a csilli-villi piros cipellőmhöz, ami pedig egészet alkot a fekete-fehér csíkos ruhácskával és a kép a kalappal lesz teljes.

Már ismerhettek annyira, hogy tudjátok, imádom a tündérmeséket, a minduntalan megmentésre szoruló hercegkisasszonyokat – nyilván azért, mert ez a szerepet én is szívesen eljátszanám végre – és hát a körülöttük lévő örökös felhajtást. Az üvegcipellőt, a habos ruhákat, a pozsgás arcukat, a szalma hajukat , a kis törpjeiket és a mézeskalács házikójukat. Hát itt az én mesém… az én Dorothym, Csodaországban. Csak lépdel az úton… és az üveghegyen túl, amikor már az óra éjfélt ütött és a fehér lovak visszaváltoztak egerekké, az aranyhintó pedig megsemmisült, na, ott kezdődik majd az élet. Herceggel vagy anélkül.

UI.: A képek minősége nem a szokványos, ezért mindenkitől elnézést. A minőségromlást tudjuk be annak, hogy a képek telefonnal készültek nagyon sok nevetés közepette, a csajos nyaralásunkon.

Just all the way on the yellow brick road…

which is red in my case, but it fits perfectly to my glittery ruby slippers, which makes a perfect set with the black-and-white striped dress and the picture will be complete with the hat.

You may know me already enough to know I love fairy tales, the princesses in need of rescue – obviously because it’s the role I would happyly play finally – and the the perpetual hype around them. The glass slippers, the fluffy dresses, the florid faces, their straw hair, small dwarfs and their gingerbread house. Well, here’s my tale … my Dorothy in Wonderland. Just treading on the road … and over the glass mountain, when the clock stuck midnight and the horses changed back to mice, the golden carriage was destroyed, well, there life starts. With or without a Prince.

PS.: The quality of the pics are not the usual – sorry for that. The reason was that we produced the pics by my phone while laughing all the way on our girlish summer holiday.