KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

 

KIRAKÓS

 

A saját csapdád ejti a legveszélyesebb sebet. Túl régóta rakosgatom egymás mellé, illesztgetem össze a puzzle darabjait, de valahogy, valamiért sosem született meg a kép, amelyet már annyira vártam, olyan kíváncsi voltam rá, hogy mi lehet a végeredmény, ha végre lehull a lepel.

Okoltam az időt, a körülményeket, az időzítést, a túlságos erőbefektetést, a kevés erőfeszítést, az időt és újra a körülményeket. Másokat is okoltam. De ugye azt sosem látjuk, ami kiszúrja a szemünket. Most már tudom, hogy a legnagyobb akadályom saját magam voltam mindig.

A helyzet a tökéletlensége miatt volt mindig is vonzó számomra. Az eszményi el nem érhetlek, meg nem hódíthatlak valahogy egy olyan szállóigévé vált, amely kupola alatt a mindennapjaimat nyugodalmasan élhettem. Biztonságot adott a bizonytalanság. Az, hogy valakinek soha nem leszek elég jó, hogy mindig bennem kell, hogy legyen a megfelelési vágy, még akkor is, ha már tudtam, hogy totálisan felesleges. Ez valamilyen felmentést adott az alól, hogy valójában ki kell másznom abból, amiben vagyok, mert nagyon könnyen bele lehet csúszni és ragadni.

Rettegtem attól, hogy egy normális kapcsolatban kell majd átlagosan megfelelnem. Ha párja kellene lennem valakinek. Nem tudnék. Képtelen vagyok rá. Ami simán jön és magától értetődik az unalmas, nincsen benne kihívás. Gyerekes ez? Lehet, hogy egy felnőtt kapcsolatban már igenis tudni kell párnak lenni, nem pedig csak úgy csinálni, mintha… Felnőttem a feladathoz?

Nem más, hanem én nem vagyok elég jó magamnak. Azzal, hogy különcnek mondom magam, csak kifogást keresek, mindig is azt kerestem. Mindig jobbat, mindig újat kerestem. Az, hogy nem úgy működök, mint a többiek csak duma, a kép nem tetszik, amit a tükörben látok.

Ha egy férfit egy életen keresztül kell fejtegetni és még akkor sincs rá megoldás, akkor viszont csak egy reménytelen szélmalomharc marad az egész, amibe belefásulsz, belebetegszel és külső tüneteket produkálsz, anélkül, hogy a hőn áhított illető bármit is észlelne mindebből.

A probléma forrását tehát nem a kiváló süket fül jelenti, hanem az, aki én vagyok mellette, amivé lettem. A szemem kinyílt, végre látom a megviselt, itt-ott szamárfüles puzzle darabokból álló egész képet, ami nagyon kopott és ősrégi. Réges-rég összerakásra ítéltetett. Kérdés, hogy mit tudok vele kezdeni, így mégsem maradhat. Megérdemelne egy nagy generált…

 


 

 

PUZZLE

 

Your own traps make the most dangerous  wounds. I’ve been putting the pieces one next to the other, snapping the pieces of the puzzle for too long time, but for some reason the picture haven’t got complete. The picture I had been waiting for, the one I had been curious about, what the outcome would be when the cover falls.

I blamed the time, the circumstances, the timing, the excessive efforts, the less-than-adequate efforts, the time and the circumstances again. I blamed others, too. But we never see what is in front of our eyes. Now I know that the biggest obstacle was myself all the time.

The situation was appealing for me because of its imperfectness. The ideal „I-can’t-get-you, „I-can’t-conquer-you” became a prowerb, under which umbrella I could comfortably live my everyday life. Uncertainty gave safety, that I would never be good enough for someone, that I must always have desire to measure up, even if I knew exactly that my efforts are needless. It gave me some kind of absolution of climbing out of what I was in, as it’s rather easy to slip in and get stucked.

I feared that I’d had to live in a normal relationship and would had to measure up on an average way. That I’d had to be the couple of someone. I couldn’t. I’m not capable of that. What comes easily and evidently is boring, there’s no challenge in it. Is it childish? Chances are that in an adult relationship one has to be a mate, not only pretending. Am I grown up to the task?

It’s not someone else but I am who is not good enough for myself. Saying that I am extravagant I just look for an excuse, I always did so. I always looked for something better, something new. The fact that it doesn’t work like it does with others is just bullshit, it’s the picture what I see in the mirror that I don’t like.

If a man must be unfolded during a life and there’s no solution even that time then it remains a hopeless shadowboxing. You get lethargic, you become ill and you produce symptoms without the sought-for person to percieve anything of it.

The source of the problem is not the excellent deaf ear but me next to him, whom I became. My eyes are open at last, I can see the complete picture consisting of poky, dog-eared pieces of the puzzle, the picture which is worn and ancient. It was judged to be completed long ago. The question is whether I can do something with it as it can’t remain like this. It deserves an overhaul.

 

 

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

KIRAKÓS // PUZZLE

 

 

PeterLendvaiPhotography

 

Légy az anity.hu állandó olvasója!
Iratkozz fel a hírlevelemre hogy elsőként értesülj az anity.hu újdonságairól!