A SAJÁT SZÍNÜNK
Az előző három téma – fehér, fekete és szürke típusú férfiak – lezárásaképpen talán az a leghasznosabb, ha a saját tónusunkat állítjuk be… meglehet, hogy minden színhez passzol egy másik.
Milyen színűek vagyunk mi magunk? Miért tudunk átalakulni egy fekete mellett fehérré és fordítva?
Azért, mert egy feketének mindig az kell, ami elérhetetlen. És amikor megkapjuk az elérhetetlent az miért romlik el, miért szürkül be azon nyomban? Azért, mert az elérhetetlen, ám megkapott feketénknek mi vagyunk a fehérek, a túl könnyű prédák. Velünk van a baj? Miért nem elégszünk meg a szürkével? Miért nem tudunk szürkén boldogok lenni, hisz elvileg már megkaptuk, amire vágytunk. Át kell alakulnia minden szerelemnek szeretetté? És akkor most mi a fontosabb a szeretet vagy a szerelem?
A szerelem elmúltával mindannyian a szeretet felé tartunk, a kérdés, hogy kivel, mikor és milyen gyorsan szaladunk a szürke végzetünk felé.
És van, aki nem változik.
Van, aki örökké fekete marad és van, aki örökké fehér.
Az örök fekete valószínűleg mindig egyedül lesz, az örök fehér pedig valószínűleg egy számára feketét fog a szürkeségbe húzni, ha nem talál előbb egy tiszta szürkét.
Mikor jön el az a pont, amikor elég? Mikor alkuszunk meg a feketénk helyett egy szürkével? Hány évesnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy feladja, megunja és bedobja a törölközőt? Meddig várjuk a csodát, amit mindenki ígér?
Mint mindig, most is kiváncsi vagyok a véleményetekre. Kommentáljatok!
OWN COLOUR
Concluding the previous three issues – white, black and gray type of men – perhaps the most useful is if we set our own tone … maybe every colour has it’s own pair.
What colour are we? Why can we transform to white besides a back and vice versa?
Because a black always wants what is unreachable. And when we get what is unrechable why does it go wrong, turn grey immediately? Because for the unreachable, but obtained black of ours we are the white, the easy mark. Something’s wrong with us? Why aren’t we satisfied with the grey? Why can’t we be happy grey, as, in principle, we obtained what we’d longed for. Every love must transform to affection? What’s more important then, love or affection?
After the love is gone we are all headed to affection, the only question is with whom and how fast are we running towards our grey destiny?
And there are some who never change.
Ones, who will always be black and ones who always be white.
The everlasting black most probably always will be alone, the everlasting white will pull someone – black for him – into greyness, if won’t find a clear grey before that.
When does the point come when it’s enough? When do we compromise with a grey instead of our black? How old someone must get to give up, to get fed up and throw in the towel? How long are we waiting for the wonder that everbody promises?
As always, I’m curious about your opinion. Comments are welcome!
