SZAVAK

Kell kimondani? Mi az, amit a közlés és a megnyilvánulás ennyire egyértelmű formájában kell a másik tudtára adni?

Kell egyáltalán kivárni, míg a nonverbális kommunikáció minden eszköze dugába dől? És csak akkor előhúzni az – néha ugyan fájó vagy pont édesen csábító de – őszinte szavakat?

Vagy az a normális, ha elsőre kimondjuk azt, ami a szívünket nyomja legyen az a szó akár jó akár rossz ügy várományosa? Nem hagyván kételyek között senkit és elkerülvén ezzel a lehetséges konfliktusokat vagy vakvágányra futott kapcsolatokat… vagy pusztán megkönnyítjük a saját dolgunkat és csak élünk a mának.

Vajon mit gondolhat, vajon mit érezhet… Olyan kecsegetető félhomály a tudatlanság, olyan vak szenvedéllyel bódító méreg. Annyira elbájoló, hogy a túlparton integető tudatos, tiszta, egyértelmű valóság határozottan kiábrándító, szürke ténnyé fakul a mindennapok karcos tükrében.

A külső megfoghat, de a belső csak akkor tud megtartani, ha érted, ha látod, ha érzed…

WORDS

Do we need to say out loud? What is the content that we should make them know on exact clear way of expression?

Do we have to wait until all types of nonverbal communication fizzle out? Then pull out the joker card of the – sometimes hurting but other times sweetly seductive – honest words?

Or is it normal to tell what’s on our heart at the very first time? Don’t let anybody in doubt and thus avoid possible conflicts or dead-end relationships… or just make our life easier and live for today.

Whether what does he/she think, how does he/she feel… Ignorance is such a promising half-light, such a poison intoxicating by seduction. It’s so charming that the conscious, clean, clear reality turns into disappointing, grey fact in the scratched mirror of everydays.

The exterior could catch you, but the interior is only possible to keep you if you are feasible to understand, see and feel…